Sziasztok!

Nem gondoltam, hogy valaha még írni fogok erre a blogra. 8 év telt már el azóta, hogy befejeztem ezt a fanfictiont, te jó ég, 8 év.
Van itt még valaki? :D Mind felnőttünk már azóta, vagyis részemről inkább csak feljebb, igazán felnőtt talán sosem leszek.

Az ok, amiért írok, egyrészt, hogy megnézzem jár-e még erre valaki, illetve, hogy megosszam veletek, hogy az írás azóta is nagy szenvedélyem, és egy újabb történetbe kezdtem. Nem, ez nem a One Direction-ről szól, teljesen kitalált szereplőkről, de még mindig egy bandáról, ettől az ötlettől nem tudok elszakadni. :)

Emellett habár imádtam írni és visszaolvasni is Lisa történetét, úgy döntöttem felfrissítem kicsit. 8 év alatt változott a felfogásom, és a fogalmazásom is, tehát gondoltam ideje 2020-as köntösbe bújtatni a történetet. Habár a srácok feloszlása óta kicsit fájdalmas is, de a remény hal meg utoljára, lehet lesz még újra One Direction.

Egy szó mint száz, ha anno megfogott téged Lisa története, és szeretnéd újra olvasni egy újabb megvilágításban, tarts velem:
katt és olvass :)

Nem tudom hányan fogjátok ezt elolvasni, de még mindig nagyon hálás vagyok annak a sok pozitívnak, amit anno tőletek kaptam. Szebbé tettétek a tinédzser korom! Köszönöm! :)😌

xx, Adri

Sziasztok! :)
Valamelyik nap jutott eszembe, hogy van egy félbehagyott blogom, amit itt árválkodik a neten. Újraolvastam, és előjöttek a régi emlékeim ezzel kapcsolatban. Tényleg nagyon jó érzés volt írni nektek, és a visszajelzéseiteket olvasni.
Szóóóval.. egy aprócska kérdés. Van még itt valaki, akit esetleg érdekelne a folytatás? :)
Adri xx

Sziasztok!
A blog szünetelni fog az elkövetkezendőkben. Szívem szerint bezárni szeretném, de idővel hátha jobban leszek, és újra kedvem támad az írásához.
Nem hoztam részt nagyon régóta, de most már még úgy sem fogok, mivel szörnyű veszteség ért. Nem akarok részletes beszámolót, annyi a lényeg, hogy elvesztettem az édesapámat. Ritka kapcsolat volt közöttünk, és most padlón vagyok.
Remélem megértitek. Bízom benne, hogy egyszer még örömet szerezhetek nektek az írásommal.
Köszönöm az összes kommentet, feliratkozót. Köszönök mindent!
Adri xx

14.rész

Sziasztok!:) Megjöttem az új résszel, amit a visszajelzések alapján már nagyon vártatok. Június elsején volt az előző rész, most pedig június utolsó napja van. 1 hónap telt el, és ezalatt az egy hónap alatt alig voltam itthon. És már el is indítottam egy számomra fontos témát. Én megértem, hogy hiányzik a rész, hiszen eddig majdnem minden héten volt, és igényelnétek, de megköszönném, ha megértenétek a helyzetem. Nyár van. Nem ülök itthon, és ha itthon is vagyok, nincs mindig kedvem írni. Inkább kint vagyok a napon, nem pedig bent poshadok a szobámban. Megkérném a kedves "Névteleneket", akik talán a legtürelmetlenebbek voltak, hogy ne cseszegessenek, mert van olyan pillanat, amikor teljesen elegem van az egészből, és komolyan elgondolkozom azon, hogy nem folytatom, csak saját magamnak a gépen. Ott senki nem piszkál, hogy nem hozom a részt, akkor írom, amikor akarom. Nagyon megköszönném, ha figyelembe vennétek ezt, és türelmesek lennétek. AKINEK NEM INGE, az elhangzottakat NEM VESZI MAGÁRA.

Remélem a fejezet tetszeni fog, várom a komikat, legyen az pozitív, vagy negatív. További szép nyarat nektek, ha kész vagyok jelentkezem, remélhetőleg nem egy hónap múlva.;) Pusszantás♥

Amint hazaértem, a könyveket leraktam az asztalra, majd besétáltam a szobámba. A nagy melegnek köszönhetően elég szépen megizzadtam, ezért valahogy leküzdöttem magamról a rám tapadt ruhákat, majd bebotorkáltam a fürdőbe, és bevágódtam a zuhany alá. Majdhogynem hideg vizet folyattam magamra, de a megfázást vagy az eseteleges tüdőgyulladást megelőzően kicsit melegítettem rajta. A hajamat is bevizeztem, megmosni viszont nem akartam, így amint végeztem, megtöröltem a törülközővel, és szabadon hagytam, hogy így száradjon meg. Egy fekete-fehér csíkos, szívvel díszített pólót, és egy farmer shortot kaptam magamra, majd bekapcsoltam a nappaliban lévő tévét, és az éhesen nyávogó macskámnak kezdtem keresni valami ennivalót. 

Míg a 30-as éveiben járható nő felkonferálta a következő számot ( Mandinga – Zaleilah ) Amber elé letettem a kis tálkáját, majd megkerestem a távirányítót, és feljebb vettem a hangerőt. Szerettem ezt a számot, főleg azért, mert nagyon jót lehet rá táncolni. Még nedves hajamat ide-oda csapkodtam, miközben a csípőmet megállíthatatlanul ringattam. A szám felénél már csak ugráltam, de azt is élveztem. Néha kell nekem is a megőrülés, amikor nem gondolkozok semmit, csak pörgök. Ezt a jó számok tudják kiváltani belőlem.

Pár perc múlva már a sült krumplimat csináltam, és a friss kávét főztem le. Míg vártam, hogy a „kiadós” vacsorám hűljön, magam elé húztam a könyveket, és a legvastagabbat átfutottam. Néhány dolgot már tudtam, amit még kiskoromban mondott apám a vezetés fontosságáról. Voltak napok, mikor beültetett az autójába, és egy kihalt útra vitt. Ott az ölébe húzott, s míg ő a gázt és a féket kezelte, addig én kormányozhattam. Akkora lehettem, mint egy kesztyű – persze képletesen – mégis imádtam. Aztán ahogy nőttem, eltűntek ezek a szerethető pillanatok ezzel az emberrel. Megváltozott, és én is. Két foggal kezdtem csipkedni a krumplit, miközben egy fújtatással arrébb csúsztattam a könyveket. Az ölembe vettem a tányért, majd a kanapéhoz sétáltam, és beültem a TV elé. Egy Big Time Rush szám következett, a címét nem hallottam, de már az első pár másodperce elnyerte a tetszésemet. A fiú bandák közül talán ők voltak a „kedvenceim”, sok olyan számuk volt, amiket szívesen hallgattam, még a telefonomra is ráraktam párat. Nálam pedig ez nagy szám, mivel nem vagyok rajongó típus. Főleg nem a sikítozó, megőrülő, „vegyél feleségül” táblás fajta. A szám végén a barna hajú nő mosolyogva kezdte legyezni magát.

 - Ki az a mostani világban, aki ne szeretné a Big Time Rush számok közül legalább az egyiket? – vigyorgott – A rajongók nagy örömére a fiúk holnap esti koncertjére szinte minden jegy elfogyott, hiszen.. ki ne akarna látni egymás után 2 ilyen szexis fiúcsapatot? A Big Time-os fiúk felpörgetik a hangulatot, hogy az utánuk következő One Direction-nek már csak zenélnie kelljen, és persze vigyáznia, hogy egy füstgépbe se szaladjon bele. De haladjunk is a következő számunkra, ami Austin Mahone – Say You’re Just a Friend.

Egy kis hezitálás után a szobámból kihoztam a laptopot, majd felmentem az internetre, és rákerestem a holnapi koncertre. Még magam sem tudom miért váltott ki belőlem érdeklődést, de szívesen meghallgattam volna ezeket a számokat élőben is. A jegyárusító honlapokon pár órás keresgélés után találtam még néhány jegyet, viszont egyedül semmiféleképen nem akartam menni. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam Nikita számát.

•  Szia Daina. Mizu? – beszélt vidám hangon. Biztos voltam benne, hogy meglepte a hívásom.

• Szia. Figyelj, holnap estére van valami programod?

• Alszok. – nevetett.

• És az ágyad nem sértődne meg, ha elrabolnálak?

• Hova akarsz vinni?

• Nem szeretnél csatlakozni hozzám egy Bigt Time Rush koncert erejéig?

• Ami után a One Direction lép fel? Úristen, el akartam rá menni, de az összes jegyet elkapkodtál.

• Hát.. én véletlenül találtam kettőt.

• Úristen, ez komoly? Persze hogy van kedvem! De akkor a koncert végéig maradunk, ugye? Aláírást akarok szerezni mind a 9 fiútól. – igazság szerint én csak a BTR koncertet akartam, a másik 5 srácra nem igazán voltam kíváncsi, de mivel Nikita igent mondott, ezért úgy gondoltam, hogy kibírom, míg ott kornyikálnak a színpadon.

• Persze. – mondtam végül.

Másnap a munkaidőm nem igazán telt nyugisan. Rengeteg vendég volt, de ez még nem is volt annyira durva, viszont kedves kollégám izgalom kirohanásai, na azok az elviselhetetlen kategóriába tartoztak. A rádióban sok BTR és 1D számot leadtak az esti koncertnek köszönhetően és Nikita ilyenkor megbolondult. A műszak végére leszűrtem, hogy mi nem vagyunk egyformák. Ő az a tipikus „nyalnám Harry 4 mellbimbóját” táblás rajongó. Jó, lehet ez túlzás volt, de a lényegen nem változtat. A hazafelé vezető úton a számba rágta, hogy pontban 7:00-kor legyek az albérlet előtt, és onnan futni fogunk (igen, pont így mondta!) egészen a csarnokig, hogy az elsők között lehessünk, így talán jobb helyet találva magunknak. Nekem az a kis lelkesedésem is elszállt, amit tegnap este tapasztaltam, szinte már kedvem sem volt menni. Ettől függetlenül amint beestem az ajtón, a laptopon kerestem egy BTR lejátszási listát, majd maximum hangerőre vettem, és az estére hangolódva bevonultam a fürdőbe. Megfürödtem, hajat mostam, majd beálltam a szekrény elé. Nem akartam túlöltözni, ezért egy Hollywood-os felsőt, és egy rövidnadrágot vettem fel.

 Míg így este fele is iszonyatosan meleg volt, tehát nem bántam, hogy szinte az egész hasam kint van. A szememet kihúztam, szempillaspiráloztam, felhúztam a tornacipőmet, Amber tálját újratöltöttem, majd elköszöntem tőle, bezártam a házat, és 7:02-kor már az utcán voltam.

 - Késtél 2 percet! – morgott Nikita. Nem válaszoltam, csak egy mosolyt erőltettem magamra. – Ha miattad nem lesz helyünk, megnyúzlak. – duzzogott, miközben már a csarnok felé (gondolom én) húzott.

 - A koncert 58 perc múlva kezdődik. Lesz hely, nyugi. – mintha meg sem hallotta volna, futni kezdett. Én meg utána. Mit számít, hogy letusoltam előtte? Majdcsak mindketten leizzadunk, és a szagunk miatt tényleg lesz helyünk. A saját hülyeségemet megmosolyogtam, majd felzárkóztam a rohanó lányhoz. Nem volt túlságosan messze a nagy épület, de gyorsan szedtem a levegőt, mire lefékeztünk a nagyobb sor végén. Felhúzott szemöldökkel mértem végig a sátrat összepakoló embereket, a már most(!) pityergő rajongókat, és a táblákat, amelyekkel egész biztosan napokat küszködtek, hogy a legtökéletesebb legyen.

 - Mondtam, hogy sokan lesznek. – tette keresztbe kezeit a mellettem álló lány.

 - Hidd el, nem ezalatt a 2 perc alatt jöttek ide. – erre már nem válaszolt semmit, talán azért, mert tudta, hogy igazam van. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire már csak 2 ember maradt előttünk. Remegő kézzel adták oda a nagy fekete ruhás embernek a jegyeiket, s miután az unottan ellenőrizte őket, sikítva futottak be. Láttam az arcán, miközben odaléptünk elé, hogy várja a kirohanásomat. – Élvezi a munkáját? – kérdeztem csevegő hangnemben. Végigmért, talán csak ellenőrizte, hogy ironikusan érdeklődöm-e.

 - Nem igazán. – felelt végül.

 - Teljesen megértem. – bólintottam, majd elindultam befele. Szemem sarkából még láttam, hogy a nagy ember egy halvány mosolyt villant, de hamar le is olvadt az arcáról, amint a következő „Rusher és Directioner” csapat megérkezett hozzá.

 - Az idős pasikra hajtasz? – kérdezte Nikita, miközben hátra sem pillantott, csak húzott előre a nagy folyosón.

 - Jesszusom, dehogy. – nevettem. – Csak átérzem a fájdalmát. Kész röhej ez a nagy rajongóláz.

 - Próbáld megérteni ezeket a lányokat. Nekik ez a 9 srác az életük. Én tisztelem őket. – az én érzéseim még közel sem jártak a tisztelethez. Hogy lehetne az életük a 9 idegen srác? Ez olyan, mintha az én életem a kinti biztonsági lenne. Nem ismerem, ahogy ezek a lányok sem ismerik ezt a 2 fiúcsapatot. Az interneten kitett információk alapján, aminek megjegyzem a fele sem igaz, nem lehet megismerni ezeket a fiúkat. Ki tudja milyen a valódi személyiségük, amit takargatni szeretnének a külvilág elől? – Juj, nézd! – állt meg hirtelen munkatársam, így csak pár centi választott el minket a frontális ütközéstől. Időm sem volt megkérdezni, hogy mit kell néznem, ismét húzni kezdett. Egy nagy ajtón mentünk be, és őszintén mondom, hogy az elém táruló látványtól egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. A csarnok belülről hatalmas volt. Nem nagy, nem is óriási, hatalmas! Rengetek ülőhely, páholy (vagy hogy nevezik ezeket. Nem vagyok otthon a koncertezésben). A színpad is szép méretekkel rendelkezett. Időm sem volt felocsúdni, ismét futnom kellett a lelkes lány után. Már nagyon sokan voltak idebent, fogalmam sem volt, hogyan fog Nikita előrefurakodni. Én szívem szerint nem igazán szerettem volna kikezdeni ezekkel a rajongókkal, mert a végén még agyonvernek a táblájukkal. Az elkövetkezendő percekben úgy éreztem magam, mint valami katonai kiképzésen. Futottunk, székeken ugráltunk, emberek mellett bujkáltunk, és még másztunk is. Nem győztem mondogatni, hogy „bocsi/elnézést”, mivel Nikita nem foglalkozott a megtaposott lányokkal, és anyukákkal. Végül fogalmam sincs hogyan sikerült, de az első sor közepén találtam magam. Ki voltam merülve, de abban biztos voltam, hogy a legjobb szögből fogom végignézni az egészet.

Fél óra alatt a nagy térség tele lett. Komolyan mondom, zsúfolásig megtelt. Fel lettem passzírozva a fehér vaskorlátra, szinte hátra kellett dőlnöm, hogy ne nyomjanak össze. És a fiúk még nincsenek is a színpadon.. mi lesz ha megjelennek? Talán még sem volt jó ötlet ez az első sor. A hangulat is fokozatosan nőtt, mellettem nagy-csomóan beszélgettek, énekeltek, videózták a többi embert, és képeket posztolgattak. Én csak csodálkozva fedeztem fel a nagy tömeget, még soha életemben nem voltam ennyi ember között. Nikita teljesen fel volt pörögve. A mellette álló másik 3 lánnyal beszélgetett, mivel mindannyian rajongók voltak, megtalálták a közös hangot. Ezzel szemben én kicsit elveszve éreztem magam. Csak élőben is meg akartam hallgatni a BTR számokat, nem vágytam arra, hogy megkaphassam valamelyik ruhadarabjukat, hogy csak nekem énekeljenek, vagy hogy kiszúrjanak a nagy tömegben. Viszont nem hangoztattam a gondolatmenetemet az egészségem érdekében. Megfordulva figyeltem a biztonságiakat – észrevettem a kinti emberkét is – mikor hatalmas, de tényleg orbitálisan nagy sikítás támadt. Kissé megugrottam, fogalmam sem volt miért kezdett el bőgni mindenki, vagy miért ugrálnak a színpadra mutogatva. Előre fordultam, így kiszúrtam a kijelzőn megjelenő számokat, 1 perctől visszafelé haladva. Tehát 1 perc választott el a totális megőrüléstől. Akármennyire idegenkedtem ettől az egésztől, én is együtt számoltam vissza a többi lánnyal, valahogy elragadott a hangulat. 00:00-tól egy kisfilm indult el, benne azzal a biztonságival, aki odakint szedte a jegyeket. A BTR-es srácok egy autóban tűntek fel, így még nagyobb megőrülést kiváltva a tömegből. Pár perc után a fények villogni kezdett, elindult a zene, és megjelent a négy fiú. Közelebb voltak hozzám, mint gondoltam. Bármennyire is voltam kívülálló ebből a tömegből, a hangulat magával ragadott, sodródtam az árral, és Nikitával együtt tomboltam a pörgős számokra. 

Reggel Hallie motyogása ébresztett. Fogalmam sincs milyen pónikról ábrándozott, de rövid idő után meguntam, így kimásztam az ágyból, és lesétáltam a konyhába. Még csak 9 óra volt, nem igazán tudtam mit csinálni, ezért megkentem 2 kenyeret Nutellával, majd leültem a TV elé, és a mesecsatornára vittem. Akárhány éves legyek is, ebből soha nem fogok kiöregedni. Miután a tálca üres lett, magam mellé tettem, majd a gondolataimba merültem. Egyből az ugrott be, hogy lassan el kellene kezdeni képeket csinálni Mike-nak. Ahhoz viszont szükségem van Winterre és Hallie-re is. Szerintem még ezen a héten megcsináljuk. Hiszen most van kedd, és ma igaz, hogy koncertre kell mennünk, holnap viszont szabadok vagyunk. Csütörtökön pedig megint mennek valamerre. Tegnap hallottam, mikor Zayn és Liam elhívta a két lányt. Őszintén szólva egyáltalán nem örülök annak, hogy Winter azzal az egós gyerekkel megy. Annyira látszik rajta, hogy ki nem állhatja a húgomat, de ismerem Wint-et. Túlságosan jólelkű ahhoz, hogy bárkit is eltaszítson magától, hiszen szerinte „mindenki megérdemel egy második esélyt”. Igaz, a Malik gyerek még az elsőt sem játszotta el, de közel áll hozzá. És ha megbántja a húgomat, teljes vállszélességgel nekimegyek. Az elmúlt években csak Ő volt itt nekem, és most is kiáll mellettem, olyan igazi jó testvér. Ismerem a lelki világát. Nehezen lehet felbosszantani, de ha az sikerül, akkor ember legyen a talpán, aki állva kibírja a bosszúját. Megbántani se könnyű, de ha valakinek sikerül, az életben többet fel sem kaparja a padlóról. Főleg, ha egy olyan ember bántja meg, aki fontos neki. Léptek zaja rángatott vissza a valóságba. Kicsit hátradöntöttem a fejem, így szembetaláltam magam egy két lábon járó, félmeztelen, göndör, agyontetovált, hülyén vigyorgó sráccal. Megállt mellettem, majd alig láthatóan végigmért.

 - Nem baj, ha leülök? – mosolygott.

 - Felőlem. – rántottam meg a vállam. Felhúzott lábakkal és keresztbe tett kézzel néztem a TV-t. Próbáltam koncentrálni, de kicsit nehéz volt úgy, hogy a mellettem ülő, közben egyfolytában bámult. Már ott tartottam, hogy megkérdezem bambulása miértjét, de megelőzött egy kérdéssel.

 - Tényleg modell vagy?

 - Aha. – válaszoltam, szememet le nem véve a televízió képernyőjéről.

 - És szereted? – erre már muszáj voltam felé fordulni.

 - Szerinted ha nem szeretném, csinálnám? – vontam fel a szemöldököm. Töprengő arcot vágott, majd halványan elmosolyodott.

 - Nekem is sok olyan dolog van, amit nem szeretek, de mégis csinálom, mert muszáj. Például a filmpremierek, bálok, interjúk. Néha inkább csak aludnék tovább, de nem lehet. – ironikusan felszisszentem, amint abbahagyta.

 - Ó, te szegény. Igazán megterhelő lehet az életed. Tudod, egy pillanatig majdnem megsajnáltalak, de inkább mégsem. Neked sem kellene ezt csinálnod, de gondolom én szeretsz énekelni.. szóval a hobbidból élsz. És ez, már megbocsáss nem sajnálatra méltó. – álltam fel.

 - Érdekes felfogás. – pattant fel ő is. – De ebben is van hiba. Énekelni tényleg szeretek, de a bálon, filmpremieren és interjún nem énekelek. Csak mutogatom magam.

 - Ez vele jár. Tudtad, mikor belevágtál. Most viseld a következményeit. – tártam szét a kezeimet.

 - Mondhatok bármit, nem fogsz megsajnálni, igaz? – döntötte oldalra a fejét.

 - Eltaláltad. – hagytam rá, majd megfordultam, és elindultam az emeletre. Szemem sarkából láttam, hogy a göndör végigkísér pillantásával. Most így visszagondolva, ez a beszélgetés sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Magamhoz képest kedves voltam. Winter szobája előtt elhaladva az ajtót nyitva találtam, ezért óvatosan benéztem. Húgom már a sötétítőt húzta fel, ezért benyitottam. - Jó reggelt, napfény. – ültem le az ágyára.

 - Ne ijesztgess. – mosolygott, majd odasétált hozzám, és megölelt.

 - Nem állt szándékomban.

 - Te beszélgettél az előbb valakivel? – húzódott el, hogy a szemembe nézzen.

 - Aha. A göndörrel. – az álmosság egy másodperc alatt eltűnt Winter arcáról.

 - Te beszélgettél Harry-vel? – vigyorgott boldogan.

 - Ne éld bele magad. Ő kezdeményezte, én pedig udvariasan folytattam, majd le is zártam.

 - Büszke vagyok rád. – veregetett vállon. – Apropó.. tudod már mit veszel fel ma este?

 - Hidd el, nem ezen gondolkoztam egész este, és ma se fogok. Majd fél órával indulás előtt kiválasztok valamit, és kész.

 - Pedig én azt hittem együtt fogunk készülődni. – biggyesztette le alsó ajkát.

 - Készülj Hallie-vel. Ő ugyanolyan lelkes a koncerttel kapcsolatban, mint te. – egy rosszalló pillantás után elindult a fürdő felé, így én is felálltam, és átmentem a saját szobámba.

A nap hátralevő részében tényleg semmi előkészületet nem tettem az esti koncert érdekében. A laptop előtt ültem, Zorával játszottam, segítettem anyának. Hamar eltelt az a pár óra, a fiúknak 5-re kellett menniük, ezért kajáltak, utána leléptek. Winter és barátnőm teljesen be voltak zsongva, így beráncigáltak a szobába, hogy segítsek nekik a ruhaválasztásban, nem mintha egyedül nem tudnák. Mindkettőjüknek kiváló ízlése van, soha nem választanak mellé. Én csak a bólogatós kutya szerepét játszottam, mindenre rávágtam, hogy tökéletes. Egy idő után megunták, így elengedtek. Átcsoszogtam a saját szobámba, majd letusoltam, és megmostam a hajamat. Míg a törülköző szívta magába a nedvességet, beálltam a szekrényem elé. Valami szépet és csinosat akartam, nem pedig kihívót. Bármennyire nem volt kedvem menni, mindig adtam a megjelenésemre, és ez most sem volt másképp. Egy fekete denevérujjas felsőt vettem magamra, majd ráhúztam egy gumis derekú fekete-fehér párducmintás szoknyát. Cipőnek a sima fekete magassarkút választottam. A hajamat kivasaltam és leengedve hagytam, a sminket pedig pár perc alatt megcsináltam. 

Átnéztem magam a tükörben, befújtam magam parfümmel, majd áttipegtem a másik két lányhoz. Szintén ruha volt rajtuk, annyi különbséggel, hogy Hallie lábán topánka, a megszokott magassarkú helyett. Miután bezsebeltem és osztottam pár dicséretet, húgommal és barátnőmmel bővülve lesétáltunk a nappaliba. Anya és Zora éppen akkor lettek készen.

 - Annyira szépek vagytok lányok. Csinálok rólatok egy képet! – gyorsan felvettem kishúgomat, majd pár kép erejéig összeálltunk. A dudálásra anya eltette a fényképezőgépet, majd kiterelt minket az ajtón. Pár méterrel arrébb vakuvillanásokat vettem észre, és nem voltam ezzel egyedül. Winter előresietett, hogy minél hamarabb az autóba legyen, így a nagy darab pasast is ő köszöntötte leghamarabb. Számíthattam volna a fotósokra, hiszen amióta Louis itthon van, még jobban figyelt lett ez a ház. Sőt.. nem csak Louis, az egész One Direction itt lakik. Már csak arra kell várni, hogy a rajongók is rájöjjenek, és egy huszonnégyben itt szobrozzanak. Miután mind a kocsiban voltunk a sofőr gázt adott. Szinte kényelembe helyezkednem se volt idő, hamar megérkeztünk a nagy épülethez. Pár sátort vettem észre, így a grimaszolást elfojtva szálltam ki Hallie után. Itt még több fotós volt, akik szintén észrevettek minket, és társaiktól eltérően akikbe szorult annyi udvariasság, hogy nem másztak a képünkbe, ők igenis megtették. Pár biztonságinak köszönhetően beverekedtük magunkat, majd egy nagy folyosón álltunk meg. Hosszú lépcsősoron kellett végigmennünk, ami rávezetett egy másik folyosóra, rengeteg ajtóval. Az „IDEGENEKNEK BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS” táblás mellett álltunk meg, majd 3 kopogás után bemehettünk. Hatalmas volt a szoba, sőt.. nem is szoba, hanem terem. Tükrökkel, paravánnal, ruhákkal, sminkekkel, édességgel, üdítővel, csokival és vízipisztollyal.

 - Sziasztok. – pattant fel Louis mosolyogva, majd megölelte Anyát, Zorát, Winter, még Hallie-t is, aztán elém lépett. Láttam rajta, hogy nem tudja mit csináljon. Winterre pillantottam, aki könyörgően bámult vissza rám. Gyorsan mérlegeltem magamban a helyzetet. Ha Louis-t kétségek között hagyom, talán a koncerten sem lesz az igazi, a drága rajongói pedig elvárnák tőle. Már lemondóan ellépni készült, de erőt vettem magamon, így óvatosan odabújtam hozzá. Testtartása meglepett volt, egy pillanatig nem is ölelt vissza, de amint észbe kapott, izmos karját védelmezően szorította derekamra, arcát pedig a vállamba fúrta. Mintha olvasott volna a gondolataimban, nem húzta el, tudta, hogy ez nem béke ölelés volt, csak egy családi, ettől függetlenül boldog mosoly ült ki az arcára. Az idilli pillanatot az ajtó kicsapódása zavarta meg, egy rövid, barna hajú férfi lépett be rajta.

 - Látom sikeresen megérkezett mindenki. Paul vagyok, a fiúk menedzsere és testőre. – nyújtott kezet anyának. Szóval ő Paul. Róla már hallottam egy keveset, egyesek szerint nagyon kedves ember, és szeret a srácokkal dolgozni. – Ha nem nagy probléma, a fiúknak el kellene kezdeni próbálni, hiszen 2 és fél óra után színpadon lesz a helyük.

 - Ti aztán időben kezditek. – mosolygott Winter.

 - Muszáj, ha a maximumot akarjuk kicsikarni belőlük. – vigyorgott Paul, majd megvárta míg a fiúk libasorban kimennek mellette, majd ő is távozott.

 - Szerintetek ehetek a gumicukorból? – suttogott Hallie.

 - Nyugodtan. – vágtam rá, majd én is odasétáltam a csokikhoz, és kibontottam egy Twix-et. Fogalmam sem volt mit fogunk még itt csinálni 2 és fél órán keresztül, de amíg van édesség, addig én elleszek csendben. Belemerültem a karamell ízébe, és minden bizonnyal nem is figyeltem volna a külvilágra, ha Winter le nem ül mellém a kanapéra.

 - Megbántad, hogy eljöttél?

 - Eddig még nem. – mutattam fel a csokit, mire húgom nevetni kezdett.

 - Szép volt tőled az előbbi gesztus.

 - Mármint az ölelés?

 - Aha. – mosolygott.

 - Ha szembetalálkoztál volna a saját esdekelő szemeiddel, de is megtetted volna a helyemben.

 - Nem csak miattam csináltad. Louis miatt is. Hogy ne legyen letört.

 - Ez nem igaz. – hazudtam. A csokit kezdtem forgatni a kezemben, mintha annyira érdekelne a kifolyt karamella, de igazából csak Winterre nem akartam nézni. Nem szoktam a szemébe hazudni senkinek, az nem én vagyok.

 - Ahogy gondolod. Én akkor is láttam, amit láttam. És büszke vagyok rád. – utolsó mondatánál közelebb hajolt hozzám, és egy cuppanós puszit nyomott az arcomra.

13.rész

Sziasztok!:) Majdnem egy hónap telt el az utolsó kis bejegyzésem óta, az igazság az, hogy hiányoztatok. Nem mondhatnám, hogy hűű de előrehaladtam a részekkel, erről szó sincs.. jó sok minden összejött mostanában, de nem panaszkodom. JÚNIUS 1.. ha a hétvégét nem számoljuk 10 nap van hátra a suliból. Mindjárt nyár, és ez nagyon jó érzés.
A bloggal kapcsolatban, nincs semmi nagy változás, 1 dolgot kivéve. Eddig mindig volt időpont, hogy mikor hozom a következő részt, ezt most megszüntetem. Nincs idegzetem ahhoz, hogy idegeskedjek a beszólások miatt, hogy miért nem hoztam már megint a fejezetet, és hogy miért késtem. Ember vagyok, aki perpillanat elfoglalt, szóval ennek úgymond vége lesz. Amint kész leszek, hozni fogom.:)
Remélem mindenki itt maradt velem, legalábbis a szám alapján biztosan, hiszen már 112 olvasóm van, és rengeteg díjam. Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Remélem a rész tetszeni fog, 10 komment után majd valamikor jelentkezek! 
Pusszantás♥

 A gyorsétteremben a lég kondinak köszönhetően kellemes idő volt, amiért a kintről érkező vendéged nagyon hálásak voltak. A nap száz ágról sütött, tudat alatt már láttam magam, ahogy az udvarunkon napozok, míg anya mellettem tereget és jóízűen csacsog, pedig tudja, hogy nem igazán figyelek rá, csak élvezem, ahogy a nap égeti a bőrömet. Ezzel a kis elképzeléssel csak az volt a baj, hogy már régen nem Párizsban voltam, itt maximum csak az utcára feküdhetnék ki, és dolgozom, tehát ez a kis illúzió összeférhetetlen a valósággal. Nem panaszkodom, mivel a forgalom itt talán nagyobb, mint egykori munkahelyemen, nincs időm unatkozni. Próbálok minden vendéggel közvetlenül viselkedni, ahogy Josh tanácsolta, de nem olyan könnyű, mint gondoltam, főleg ha az illető rossz kedvében van és zavarja a mosolygásom, amit valljunk be, én se nagyon élvezek. Ahogy pár ember távozott, úgy érkezett a vendégek kétszerese, tehát olyan voltam, mint egy mérgezett egér, mert oda-vissza szaladgáltam, de az talán picit vigasztalt, hogy Nikita sincs jobb helyzetben. Mindenki arcáról tükröződött az elégedettség, így büszkén könyveltem el, hogy az első napomat jól teljesítem, és nem hozok szégyent a párizsiak munkaerejére. Az idő gyorsabban telt, mint gondoltam. 4 óra előtt pár perccel az ajtó fölött levő kis csengő ismét megszólalt, pillantásomat a közeledő két alakra szegeztem. Kevin udvariasan előreengedte a halványan mosolygó Paz-t, majd együtt sétáltak oda hozzánk.

Jöttünk felmenteni titeket. – könyökölt a pultra Kevin, miközben egy sült krumplit vett ki a kis zacskóból. Nikita a kezére csapott, akár egy rossz gyereknek, majd kivitte a rendelést, ami most egy krumplival kevesebb lett a megérdemeltnél, de a vendégnek ez bizonyára nem fog feltűnni. Amint visszaért hozzánk, egy aprót sóhajtott.

 - Menjetek átöltözni, addig még tartjuk a frontot, aztán ti jöttök. – hessegette be őket a vörös hajú lány.  Nem telt bele sok időbe, újra megjelentek. A szürke színű szekrénybe bepakoltam az itteni cuccaimat, majd bezártam azt. – Várj, Daina. – A hang irányába fordultam, és a lábait gyorsan szedő Nikita felé néztem várakozóan.

 - Igen?

 - Ha nincs semmi dolgod, akkor szívesen odaadom most a könyveket. – mosolygott rám várakozóan.

 - Végül is ráérek. – bólintottam egyet, mire a mellettem álló lány boldogan megragadta a karom, és húzni kezdett kifelé. Paz és Kevin ugyanolyan hiperaktivitással dolgoztak mint mi, látszólag már hozzá voltak szokva ehhez az egészhez. A Paz arcán trónoló mosoly meglepett, kimondottan őszintére sikeredett. Elköszöntünk tőlük, majd kiléptünk a szó szerint forró utcára. 2 perc után olyan melegem volt, hogy legszívesebben lihegtem volna, de mivel nem vagyok kutya, semmit nem értem volna vele. Hétfőhöz híven sok ember volt az utcán és a forgalom is már-már veszélyesnek hatott. A zebrán majdhogynem futni kellett, közben arra is odafigyelve, hogy nehogy elsodorjon minket a nagy tömeg. Párizsban is sokszor volt ekkora forgalom, köszönhetően a turistáknak, de voltak azért néha nyugis napok is, amit most így elnézve, nem vagyok benne biztos, hogy Londonban is tapasztalni fogok. 10-15 perc gyaloglás után egy csinos kis kertes házhoz érkeztünk. A zöld gyep gondosan nyírva, a kertben pedig szebbnél-szebb virágok nyíltak. Az egész környezet barátságosnak tűnt. Nikita pár pillanatig a kulcsokkal küszködött, aztán kinyitotta a barna bejárati ajtót, egy biztató mosoly után megindult előre, és balra kanyarodva el is tűnt. Kissé bizonytalanul léptem be a házba. Jobb kéz felől egy lépcső vezetett felfele, előttem egy nappali volt, de mégis az ellenkező irányba indultam, amerre Nikita is eltűnt pár perce. Mint később rájöttem egy konyha volt itt, csillogó bútorokkal és tányérokkal. Igazán szép volt ez a lakás.

 - Egyedül laksz? – néztem még egyszer körbe.

 - Igen. – bukkant fel. Meglepettségemet nem tudtam takargatni, amit bizonyára ő is észrevett. – A házat a szüleim vették nekem 18. születésnapomra. A saját pénzemből esélytelen lett volna ilyen nagy lakást vásárolni. Szokatlan is volt eleinte, de legalább Ginny boldogított.

 - Ginny? Nem azt mondtad, hogy egyedül.. – a mondatomat egy vidám ugatás törte meg, és egy nagy, fekete-fehér kutya dörgölőzött gazdája lábához, majd miután engem is észrevett, odarohant hozzám.

 - Daina, ő Ginny. – mutatta be házi kedvencét, aki már egy kilónyi szőrt hagyott a nadrágomon, de feleslegesnek találtam, hogy emiatt parádézzak. Nem igazán rajongtam a kutyákért, főleg nem a nagytestűekért, ezért csak óvatosan paskoltam meg a feje tetejét. Először a fölöttem lakó néni, most meg Nikita. Londonban mindenkinek kutyája van? – Jól van Ginny, elég lesz már. – vezette ki a kutyát, majd visszasétált hozzám. – Kérsz valamit inni? Kapucsínó, kávé?

 - Egy kapucsínó jól esne, köszi.

 - Ülj le nyugodtan. – bökött fejével a halványbarna székre. Miután leültem, elővettem a telefonomat és amint meggyőződtem, hogy senkinek nem hiányoztam, pillantásomat a koncentráló Nikitára emeltem.

 - Amíg ez fő – bökött fejével a víz felé – addig lehozom a könyveket. – indult el a lépcső felé. 4 vastag kötettel tért vissza, amit magamban egy fáradt nyögéssel díjaztam. Azt mindet meg kell majd tanulnom? – Tessék. – tette le mellém, majd elkészítette a forró italt, és azt is a kezembe nyomta.  - Mesélj magadról, hiszen nem igazán ismerlek. – lenyeltem a számban levő forró kortyot, majd kihúztam magam egy picit.

 - Oké. – simítottam fülem mögé egy tincset. – A teljes nevem Daina Westerfield, Párizsból jöttem, de ezt már biztosan tudtad. – mindig is utáltam magamról mesélni. – Nincs testvérem, csak egy macskám, Amber.

 - Őt is hoztad magaddal?

 - Igen. Kellett a társaság. – rántottam meg a vállam.

 - Hol laksz amúgy?

 - Albérletben. Az utca nevét ne kérdezd, eddig még nem figyeltem. – Nikita nevetett egy kicsit, aztán ismét beleivott a kapucsínójába. – Nem nagyon tudok izgalmas dolgokat mondani magamról, inkább mesélj te.

 - Nikita Green a teljes nevem, a hozzám közel állók becézni szoktak, szóval ha szeretnéd te is megteheted.

 - És hogy becéznek?

 - Kita, Niki, Nita, ahogy jól esik. – bólintottam, ezért folytatta. – Van egy húgom Addie, és egy öcsém Daniel. 2 éve költöztünk Londonba, azelőtt Miami-ban éltünk.

 - Hűha. – bólintottam elismerően.

 - Ugye? – vigyorgott. – Nagyon szerettem ott lakni, főleg a tengerparton szörföző izmos és barna pasik miatt. – kacsintott viccesen.

 - Hamar hozzászoktál Londonhoz? – bukott ki belőlem a kérdés.

 - Nem mondhatnám. Eleve nem akartam ideköltözni, csak a szüleim kaptak egy nagyon jó állást, ezért jöttünk ide. De fél év után már vérbeli Londoni lakosnak számítottam. És te, szeretsz itt élni?

 - Nem olyan rossz, de szívesen visszaköltöznék Párizsba. – vallottam be őszintén. Kiittam a bögre tartalmát, majd felálltam és a könyveket a kezembe vettem. – Köszi ezeket. – mutattam le. – Meg a kapucsínót.

 - Nagyon szívesen. Ha valami baj van, vagy segítség kell, vagy csak társaságra vágysz, akkor szólj. – kísért ki.

 - Szia. – köszöntem el, majd kiléptem a házból, és elindultam előre. Nem voltam biztos benne, hogy vissza fogok találni az albérlethez, de az ösztöneimre hallgatva jobbra indultam el. Próba szerencse.

 

 - Louis, mássz le arról a rúdról!

 - De olyan király, innen sokkal több mindent lehet látni!

 - Nem mondom még egyszer, Tomlinson! – Paul a fényes cső alatt állt, és onnan várta, hogy Louis egy sértődött fújtatás után lecsússzon.

 - Ha felmásznál, te is tudnád milyen jó ott fent.

 - Csakhogy én nem vagyok olyan őrült mint te, és nem mászok fel mindenhova.

 - De én szeretek mászni. – vágta rá Lou.

 - El mesélhetne róla, mi? – vigyorgott Harry. Kezdetét vette Larry párosunk fogócskája, amit eleinte Paul próbált megakadályozni, de aztán rájött, hogy úgysem fog neki menni, ezért odasétált Liam-hez, Zayn-hez és hozzám.

 - Most őszintén, mivel érdemeltem én ezt ki? – bökött a két visító srácra.

 - Tudom, hogy szereted a munkádat. – veregette meg a vállát Zayn. Pár perc után a két jómadár lihegve állt meg mellettünk.

 - A műsorról annyit, hogy remélem mindent így fogtok csinálni. Nem kötök bele semmibe, ami ritka, szóval élvezzétek ki.

 - Nem mentem bele egyik füstgépbe sem. – húzta ki magát büszkén Harry.

 - Még ne kiabáld el. – nevetett Liam.

 - Van itt még valami, srácok. – vette elő menedzserünk a jól ismert kis naptárát, ami mindig azt jelentette, hogy valahol ott kell lennünk. – 3 nap múlva, azaz Csütörtök este lenne egy filmpremier, amin meg kellene jelennetek, azt követően pedig egy bál szerűség. Tudjátok, puccos ruha, jó modor – itt jelentőségteljesen Harry-re és Louis-ra nézett -.

 - Miért csak mindig minket piszkálsz? Niall is sűrűn leégeti magát.

 - Hé. – néztem rá csúnyán.

 - Például mikor leverte a puncsos tálat. Az hangosan széttört, a puncs ráömlött pár kiöltözött nőre, Niall pedig csak nevetett. Mi ilyet soha nem csinálunk! – érvelt Harry ellenem.

 - Ilyet nem, csak leszakítjátok a függönyt, meg majdnem meggyújtjátok az asztalterítőt. – vigyorgott Liam.

 - Jó, elég legyen. – emelte fel a kezét Paul, mikor látta, hogy már szólásra nyitom a számat. – A lényeg az, hogy az ilyen eseményekhez általában nem kellemes emlékek fűznek minket, éppen ezért legyetek szívesek nem feltűnést kelteni. És szerezzetek magatoknak kísérőt.

 - Kísérőt? – kapta fel a fejét Zayn.

 - Igen, muszáj, mindenki úgy fog menni.

 - Az remek. – fújtatott.

 - Ez van, fiúk. Nagyjából ennyi, bár jövő héten lesznek interjúitok, de az még a jövő zenéje, egyelőre ezt a pár napot éljük túl. Holnap pontban 5 órára legyetek itt. A családod akkor jönni fog? – fordult Lou-hoz.

 - I-igen, úgy néz ki. – válaszolt bizonytalanul, miközben az előbbi jókedvű mosoly eltűnt arcáról.

 - Értük a kocsi 6 órakor fog menni, így még időben be tudnak jönni anélkül, hogy a rajongók és a fotósok letámadják őket. 8 órakor a Big Time Rush kezd, ti pedig 9-kor következtek. Minden világos? – körbevezette rajtunk a pillantását, aztán ismét szólásra nyitotta a száját. – Helyes. Nekem most mennem kell, legyetek jók. – elköszönt, aztán eltűnt. Öten maradtunk a nagy csarnokban, a zenekar is lelépett. Csendben bámultunk magunk elé, én nem is igazán akartam megszólalni.

 - Akkora hülyeség ez a kísérős dolog. Az oké, hogy Louis El-el megy, de mi kivel menjünk? – vakarta meg tarkóját Zayn.

 - Ez a bajom nekem is. Danielle-el most szakítottam, bunkóság lenne megkérnem rá. Ráadásul szerintem most is úton van az X-Faktorral. – nekem szerencsére nem voltak ilyen problémáim. Igaz, hogy szingliként éltem én is, de a drága unokatestvéremre mindig számíthattam, imádott puccos ruhákba beöltözni, és a kamerák kereszttüzében lenni. A srácok agyaltak mellettem, egészen biztosan azokon a lányokon, akik szívesen megjelennének mellettük. Eleinte én is próbálkoztam, de aztán gondolataim elkanyarodtak, és képtelen voltam a fontos dolgokra koncentrálni.

 - És a húgaid? – kapta fel Harry a fejét.

 - Hát persze. – nevetett keserűen Zayn. – Szerinted Lou húgai elvállalnák? Ha nem tűnt volna fel, ki sem állhatnak minket!

 - De Winter jó fej. – érvelt tovább Harry.

 - Teena is az. – jegyezte meg Lou, de erősítést senkitől nem kapott, mindannyian csendben maradtunk. – Vagyis most nem, de alapjáraton az.

 - Meg kell kérdezni Winter, hogy elmenne-e valamelyikünkkel. – terelte el a témát Liam.

 - Mi az, hogy valamelyikünkkel? Az én ötletem volt! Ha Winter igent mondd, akkor velem fog jönni!

 - Remek. Akkor a te problémád már meg van oldva, nem mintha nem lenne egy csinos nővéred, és még egy csomó lányhaverod, akik a legkisebb füttyszóra is segítenének neked! – hadarta el Zayn.

 - Szóval te akarsz Winterrel menni. – vigyorgott göndör barátom.

 - Mi? Nem! Nem úgy értettem, csak..

 - Teljesen mindegy, hogy értetted, most ne akadjunk fönt ezen. Tegyük fel, hogy Winter igent mond. Még mindig kell találnunk 2 lányt! – mint általában, most is Liam esze volt a legélesebb.

 - Talán Gemma tényleg el tudna jönni velem. Megkérdezhetem.

 - Remek. – sóhajtottam. – Akkor már csak 1 lány kell.

 - Hallie! – csettintett Lou.

 - Mi? – reagáltam sértetten. – Ezt te sem gondolhatod komolyan.

 - Most mi a baj, Niall? Én megkérhetném, nekem semmi bajom sincs vele. – mosolygott Liam a tipikus „minden meg van oldva” arckifejezésével.

 - Felőlem. – horkantottam.

 - Na jó, akkor most induljunk haza, a lányokat még rá kellene beszélni, mert ha nemet mondanak, akkor sürgősen gondolkozni kell. – lassan sétáltam a kocsi fele, miközben elővettem a telefonomat, hogy írjak egy SMS-t.

Londonban, Csütörtök este, Filmpremier aztán Bál. Számíthatok rád?                                                                            Niall xx.

Bármit, az én drága unokabátyámnak. Este hívj fel, és megbeszéljük a részleteket.                                                                              

                                                            Audrey xx.

Egész nap a szobámat takarítottam, ami valljuk be nem kis feladat volt, ugyanis nem igazán vagyok arról híres, hogy túlzásba vinném a rendrakást. Mindig megtalálom azt ami kell, de a kupi csak akkor kezd zavarni, ha nem férek tőle. Rendetlen vagyok, ez a helyzet. Az átszűrődő hangok alapján Teena és Hallie filmet néztek Zorával, anya pedig munkában volt. Miután az utolsó könyv is a polcon volt, és a szobám csillogott-villogott, fáradtan dőltem le az ágyra. Nem igazán érdekelt, hogy ezzel most a saját munkámat rontom el, mert szépen megágyaztam.. kimerült voltam, és nem vágytam semmi másra, csak hogy aludhassak egyet. Valahogy betakartam magam, aztán oldalra fordultam és becsuktam a szemem. Mint mindig, most is akkor hallottam meg a nevemet, mikor a mély alvás már csak pár másodpercre volt. Hisztisen nyávogva ugrottam ki a meleg paplan közül, és a szédüléssel küszködve másztam le a lépcsőn. A nappali megtelt az 5 sráccal, akik egészen idáig próbán voltak, bátyám pedig engem várt. Ezek szerint ő hívott.

 - Ennyire.. – mutattam hüvelyk és mutatóujjammal – ennyire voltam az alvástól, Louis.

 - Bocsi, kiscsaj, de lenne hozzád egy fontos kérdésünk. – bökött fejével a minket néző fiúkra.

 - Mi az a fontos kérdés?

 - Zayn, eljött a te időd. – vigyorgott Harry.

 - Fogd be. – morgott Zayn, aztán a telefonjáról rám emelte pillantását. Még mindig kíváncsian várakoztam. – Szóval.. – állt fel, bár látszott rajta, hogy az egészhez semmi kedve. – Csütörtökön este meg kell jelennünk egy filmpremieren, azután pedig egy bálon. – hatásszünetet tartott, várta, hogy feldolgozzam az információkat. – És kísérővel kell megjelennünk. – megállt, látszólag nem is akarta folytatni.

 - És mi az a fontos kérdés? – vontam fel a szemöldököm. A felállított hajú srác csak grimaszolt egy fájdalmasat.

 - Eljönnél velem, Winter? – a végére megpróbált összehozni egy mosolyt, ami valljuk be, nem igazán sikerült neki. Szívem szerint azonnal nemet mondtam volna. A leghatározottabb nemet, amit ember mondhat, de nem akartam a pácban hagyni Zayn-t, még ha nem is igazán szimpatizál velem rejtélyes okok miatt.

 - Öhm, aha. – bólintottam határozatlanul.

 - Kösz. – biccentett a fejével, aztán Liam-hez fordult. – Te jössz.

 - Lehívnád Hallie-t? – nézett rám az említett.

 - HALLIE! – kiáltottam, mire Lou a füléhez kapott ijedten.

 - Ezt mi is meg tudtuk volna csinálni. – nézett rám csúnyán.

 - Nem volt kedvem lépcsőzni. – rántottam meg a vállam.

 - Szóltatok? – jelent meg Vöröske a korlátnál.

 - Igen. Gyere egy kicsit. – lefutott a lépcsőn, majd lefékezett előttem. Szemem sarkából láttam, hogy Teena is megjelenik az emeleten.

 - Mi az? – mosolygott vidáman.

 - Figyelj Hallie – vette át a szót Liam – Csütörtökön egy filmpremierre kell mennünk, azt követően pedig egy bálba. Mivel nincs olyan ismerősöm, akit elhívhatnék kísérőnek, így rád gondoltam. Eljössz velem?

 - Persze! – vágta rá barátnőm a legőszintébb lelkesedéssel. Neki ez buli volt, imádott a kamerák kereszttüzében lenni. Velem ellentétben.

 - Köszi. – mosolygott Liam, és Ő is őszintén. Úgy látszik Zayn azért hívott engem, mert én is olyan negatív vagyok, mint Ő.

 - Megmentettetek minket, csajok. – sóhajtott Louis, aztán jelentőségteljesen intett a szemével, és elindult kifele. Végigsimítottam Hallie karján, aztán követtem a medencéhez. – Segítened kell, Winter! – fordult felém kétségbeesett szemekkel.

 - Mert most nem azt csináltam? – mosolyogtam megnyugtatóan.

 - Beszélned kell Teenával! Azt akarom, hogy ott legyen holnap!

 - Louis.. – húztam el a szám. – Már próbáltam, és nem sikerült.

 - Kérlek. – lépett hozzám, és megfogta a kezem. – Megkérem én, csak biztosítsd be, hogy igent mondjon. Beszéld rá, aztán szólj nekem. – pár pillanatig csak bámultam kék szemeibe, aztán megadóan sóhajtottam.

 - Nem ígérek semmit, Lou. Teena sokkal makacsabb, mint gondoltam.

 - Úgyis meg tudod csinálni, csak legyél hatásos. Az erő veled van. – kezdte masszírozni a vállamat.

 - Ettől nem lesz jobb. – nevettem, miközben visszamentünk a házba. A fiúk a konyhában voltak, Hallie Zorával játszott, Teenának pedig híre-hamva sem volt. Felsétáltam az emeletre, és a fehér ajtón kopogtam párat. Az pár pillanat múlva kinyílt résnyire, és nővérem nézett végig rajtam.

 - Winter. – állt arrébb az útból, majd leült az ágyra, és rám nézett ártatlan barna szemeivel. Legalábbis úgy intézte, hogy nagy szemei ártatlannak tűnjenek.

 - Teena, kérlek, gyere el a holnapi koncertre.

 - Mondtam már, hogy nem fogok. – vágta rá határozottan.

 - Csak hallgass végig, jó? – bólintott, ezért nagy levegőt vettem. – Tudom, hogy haragszol Louis-ra. Tudom, hogy nem csíped a fiúkat, azt is tudom, hogy nem akarsz a közelükbe menni, sem a sikítozó rajongóknak, de ne okozz csalódást Louis-nak, kérlek. Tudom, Ő pont ezt tette veled, velünk, de ez a koncert nagyon fontos Neki. Ha nem is békülsz ki Vele, csak gyere el. Kérlek! A testvéred vagyok, ha másért nem is, akkor az én kedvemért. Sok dologban segítettem már neked, most te is legyél segítőkész, és gyere el. - hadartam egy szuszra.

 - Szóval zsarolni próbálsz. – bólogatott elismerően.

 - Nevezd, aminek akarod, csak ígérd meg, hogy ha Louis megkérdezi, igent mondasz rá. – nem szólalt meg, csak a szemembe bámult. Szinte hallottam agytekervényei forgását, megvártam, míg átrágja magát mindenen.

 - Legyen. – sóhajtott, mire ugrottam egy aprót. – DE! – pattant fel. – Ez nem jelenti azt, hogy minden el van felejtve. Nem fogok sikítozva kalimpálni, míg ez az öt majom a színpadon ugrál, és amint vége az egésznek, azonnal jövök haza.

 - Imádlak. – öleltem meg.

 - Tudom. – morogta, de azért visszaölelt.

 - Akkor, mehetünk Louis-hoz? Ígérd meg, hogy kedves leszel!

 - Nem gondolod kicsi lány, hogy túl sokat kérsz?

 - Teena. – szóltam rá fenyegetően.

 - Jól van, kedves leszek.

 - Majd odafigyelek. – toltam meg magam előtt. A lépcsőn sétálva hallottam a többiek nevetgélést, de amint megjelentünk előttük, egyszerre hallgattak el, és kíváncsian néztek felénk. Alig láthatóan rákacsintottam Lou-ra, aki fújt egy nagyot, majd odalépett Teena elé. Mindenki feszülten figyelt.

 - Holnap eljössz a koncertre, Teena? – lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de Loui hangja kicsit megremegett. Választ nem kapott azonnal, és már arra készültem, hogy erősen rátaposok nővérem lábára, de végül megemberelte magát.

 - Elmegyek, Louis. – bólintott. Láttam rajta, hogy a nyelve hegyén van még valami, és azon gondolkozik, hogy mondja-e, de végül csak vállon veregette bátyánkat, és megfordulva rám nézett. Némán tátogva kérdezte: Így megfelelt? Választ nem is várta sétált el mellettem, és csatlakozott a Hallie-Zora pároshoz.